 |
| Fotó: pixabay |
Sokan hiszik azt, hogy "lehajolni a kicsiért" az méltóságon aluli történet. Szerintem életrevalóságra utal és kifejezetten pozitív szokás.
De mit jelent a mindennapi életben a kicsiért is lehajolni jelenség?
Van nekem egy nagyon jó barátom, aki évtizedek óta magas beosztásban dolgozik. Emberek százait irányította, irányítja mai is - változó területeken. Van és volt pénze, ahogy láttam felnőtt korában igazán nagy pénzügyi veszteség nem érte, biztos ment neki is időnként nehezebben a szekér, de alapvetően jólétben és biztonságban élt.
Egy ideig kollégák is voltunk, így ráláttam arra, hogy nem csak a vezetési munkákat viszi remekül, de egy másik felületen teljesen sima újságíró feladatokat is vállal. Cikkeket ír, ahogy ezerszám más újságírók. Nem keresett ezzel a mellékessel SOK pénzt, mert annyi ideje azért nem volt, hogy erre szánjon nagyon sok energiát, de pár cikket minden hónapban megírt. Gondolom azzal az óriási gyakorlattal, amivel rendelkezett, az neki könnyed csuklógyakorlat volt. Nem láttam rá a bevételeire, de gyanítom vezetőként már akkoriban is olyan félmillát simám besöpört.
Újságíróként meg becsorgott még 30-40 ezer forint. Az akkori fizetésének körülbelül a tizede.
Egyszer megkérdeztem tőle, miért vállalja, szüksége van arra pénzre? Egy kicsit frocliztam is érte, mert minek még több bevétel, minek hajtja magát, hiszen nem szorul rá.
Azt válaszolta, hogy azért, mert az a 30.000 forint valóban kicsi pénz (neki), de pontosan fedezi az egyik számláját. Akkor tudtam meg, hogy ő így méri a pénzt: ez pont annyi, mint a hitelem, ez pont elég a havi kenyérre, ez pont annyi mint a villanyszámla.
Azt tanultam meg tőle, hogy ha a pénzre nem egy áramló és megfoghatatlan valamiként gondolunk, hanem a saját életünkre vetítjük rá, akkor egyrészt hamarabb lehajolunk a számunkra kis összegekért is, másrészt NEHEZEBBEN adjuk ki, kevesebbet pazarlunk, mert tisztában vagyunk a tárgyak, szolgáltatások értékével. Nem szakadunk el a talajtól. Ráadásul jobban megbecsüljük azok munkáját, akiknek ez nem választás kérdése, hanem maga a valóság......
Ezt a tanítást azonban már korábban is hallottam, hiszen szinte egész felnőtt életemben vidéken éltem, egy apró faluban. Minden ház udvarán állt egy diófa. Nem volt annál nagyobb szégyen, ha valaki a hullott diót nem szedte fel. Nem csak az ára miatt (a dió MINDIG drága), sokkal inkább a szemlélet volt idegen és ellenszenves a többi embernek. Mert a diót, akár milyen kicsi is, akárha egyetlen szemről is van szó: fel kell szedni. Mert a diónak (és minden másnak) értéke van és nem az a baj, ha valaki lehajol a kicsiért (dióért), hanem az, ha a sárba tapossa.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése