Ha van egy kutyád, nem kell megfogni a pénzt: gazdag ember vagy

Gyerekkorom óta kutyák közelében éltem, de a bizalmam feléjük hosszú évek alatt, óvatos kis lépésekkel alakult csak ki.
Sőt, voltak olyan évek, amikor inkább teherként tekintettem a kutyákra, mint segítőkre. Gyerekként féltékeny is voltam néhányra, más kutyáktól meg féltem -  mindezt azért írom le ennyire őszintén, mert szeretném, ha tudnátok: azok közé tartozom, akik számára nem volt egyértelmű a kutyaszerelem, engem évek kitartó munkájával hódítottak meg a kutyák:) örökre.

Már írtam a blog indításánál, hogy intézetben nőttem fel, illetve jó pár évet töltöttem intézetben - gyakorlatilag a teljes kamaszkoromat, meg az ovis korom egy részét.

Az első élményem a kutyákról viszont még a saját családomhoz kötődik. Egy tanyán éltünk lenn az Alföldön, lovak rugdosták a szoba falát, ahol aludtunk. A kopár, szél fújta, poros udvar egyik sarkába volt kikötve Hattyú, egy hófehér komondor, aki haragudott a világra, de legjobban azokra az emberekre, akik megfosztották szabadságától. Akik láncra verték. Én sajnáltam azt a kutyát, de féltem is tőle nagyon. Ha a közelében ért földet a labda, amit rugdostunk, óriási bátorságpróba volt: ki merészkedjen a kutya közelébe visszaszerezni a játékot. Kicsi voltam, csak négy éves, amikor kiszakadtam abból a családból, de máig tisztán emlékszem az utolsó vele kapcsolatos képre: amikor kigördült velünk az autó, ami aztán messze vitt arról a tanyáról - Hattyú dühödten rángatta a láncot, rohant volna utánunk. Őrjöngött.  Nem értettem miért, én azt hittem, csupa jó dolog vár majd rám, ő talán érezte, hogy nem. Később hevesen vágytam a kutya helyében lenni, aki láncra verve ugyan, de ott maradhatott, ahol nekem is maradnom kellett volna. Nekem azonban más utakat kanyarított és más láncokat vert a sors.

A következő kutyás emlékem brutális, valaki a szemem láttára vert agyon egy csöpp kutyát, mert idegesítette az ugatása. Csöndben is maradtam sokáig- túl kemény lecke volt, és én évekig hittem, hogy ha nem viselkedek jól, én is Csöpike sorsára jutok.
Később magam választottam inkább az intézetet, ahol sok kutya ugyan nem volt, de annak a néhánynak, aki ott élt, kikopott a szőre a sok simogatástól. Ezer szeretetre éhes gyerek nyúzta, imádta őket. Én távol tartottam magam tőlük. Túl mélyre szaladt a horror, az ártatlan kutya halála a lelkembe égett. Nem akartam kapcsolatot.

Aztán férjhez mentem, lett saját házam, hirtelen sok gyerekem és lett saját kutyám is, egy loncsos szőrű puli, Bundás, aki mindig láb alatt volt. Valakitől kaptuk, ott útban volt, mi befogadtuk, de  nehezen barátkoztam össze vele - valahogy nem találtam utat hozzá. Ő közeledett mindig, a nyomomban járt bármerre léptem, de ingerültté tett a közelsége. Ugatásával felverte álmukból a gyerekeket, fellökte őket, magának követelte a figyelmet. Ma már tudom, kivert jószág volt ő is mint én, a saját sorsom láttam benne, a saját reakcióim. Nem tetszettem magamnak, hát őt se fogadtam el.

 De azért sírtam nagyon, amikor elpusztult, ma is siratom, mert jobban kellett volna szeretnem, finomabb falatokat adnom, dédelgetnem, loncsos bundáját, loncsos lelkét ápolgatnom gondosan. Alanyi jogon járt volna Bundásnak a szeretet, ahogy nekem is, de ezt akkor még nem tudtam.

Később új kutya került a házhoz, és vele megtört a jég.  Kaptuk őt is, írnám, hogy apró kölyök volt, de Bandi kölyöknek se volt apró, akkora mancsa lett már pár hetesen, mint a tenyerem és egyre csak nőtt. Óriás lett. Egy szelíd, mindenkivel parolázó óriás, akitől azért  első ránézésre féltek az emberek. Persze őt se lehetett otthon tartani, a kerítést nem viselte el soha, más eszközzel nem is próbálkoztam. Szabadnak született. Járt a nyomomban ő is, óvatosan kellett nyitni a kocsiajtót, mert azonnal beugrott. Nélküle nem mehettem sehova. Később a gyerekeket is kísérgette, és jókat nevettünk rajta, mert ha egy időben, más - más  irányba indultak a családtagok, teljesen megkergült, nem tudta kivel tartson. Rohant erre is, arra is, mindenkire vigyázni akart. Nagyon szerettem:)

Bandi volt az, aki először érezte meg rajtam, hogy nem jó nekem ott és úgy, ahogy élek. A kezem alá lopta magát esti töprengéseim során, bújt a lábamhoz, ha szomorú voltam, őrizte jókedvem morzsáit. Azt, hogy egy kutya képes a feltétel nélküli szeretetre, hogy ragaszkodása, hűsége erő, hogy képes vigaszt nyújtani, támogatni kétségbeesett napokon, azt rajta keresztül tanultam meg.

Aztán elváltam, elköltöztem, ő ott maradt. Emlékszem mennyire zavarban volt ritka visszalátogatásaim idején, mennyire meghasonlott... kihez tartozik ő most? Szerethet engem egyáltalán? Aztán ledöntötte a korlátokat és úgy ugrott a nyakamba aztán, mint mindig, mintha még ott élnék, mintha tőlem kapna enni, meleget, napi simogatást. Hűséggel rajongott értem élete utolsó napjáig.

Bandival nagyjából egy időben került hozzánk Cukor, az egyetlen kutya, akit nem ajándékba kaptam. Őt én láttam meg, és egyértelmű volt, hogy hozzám tartozik. Törpepuli, kisfiú - mondta a piacon az öreg néni. Később megtudtam, a törpepulik nem ilyenek, Cukor egy jóféle keverék kis jószág volt, és igen termékeny kislány:) Dehogy néztem én akkor, amikor vettem, hogy fiú e vagy lány....alig vártam, hogy a farmerem ujjába bujtassam. Vihar volt, szakadt az eső és Cukor reszketett. Vittem volna akkor is, ha tudom később mennyi gonddal jár majd az újabb meg újabb alom - hogy a kicsik jó helyre kerüljenek, ne csak akárhova.... Aztán egy nap elcsavargott és nem láttuk többé Cukorkát. Elveszett. Ma se tudjuk, mi lett vele.

Most egy társasházban élek a párommal, a lányommal. Nincs kutyánk. De erősen barátkozunk az első emeleten lakó idős, mogorva nénivel. A kutyája miatt, aki a környék legédesebb kutyája. És aki megédesíti annak a mogorva néninek az életét. Látjuk, mire képes az a parányi állat. Miatta jár csak ki  Morcnéni a házból, és tudom, hogy ő intézte azt is, hogy a századik sikertelen köszönés - barátságos közeledésünk után végre visszaköszönt a lakótárs. Most már simogathatjuk is Tomaszkát.

Néha hangosan ugat az a kiskutya, felveri a ház csendjét, kaparja az erkély vasát, kopog a kis körme a parkettán. Hangos. Zajong. Hullik a szőre. Sarat hoz be  a lépcsőházba. Esőben ázott kutyaszaga van:) Látom mennyi a gond vele. De azért.....

Számolgatok egy ideje: időt, pénzt, energiát kalkulálok. Belefér? Nem fér bele?
Az elsőre hajlok nagyon, mert MEGFOGNI A PÉNZT sok mindenen lehet. De ha van egy SAJÁT kutyám, akkor azt hiszem, már gazdag vagyok.